1916. A románok betörése Kézdivásárhelyre

1914-ben az első világháború kitörésekor a központi hatalmakkal szövetségben álló Románia a semlegesség mellett döntött. 1916. augusztus 17-én Bukarestben titkos szerződést kötött az Antanttal, amely szerint ha belép a háborúba, győzelem esetén ellentételként megkapja Erdélyt, nagyjából a Tisza vonaláig. Románia 1916. augusztus 27-én vasárnap Bécsben adta át a hadüzenetét, még aznap éjjel katonái átlépték a Kárpátokat, amelynek során három román hadsereg megindult az ország belső területei felé. Elfoglalták Székelyföldet és Dél-Erdély egy részét. Az Ojtoz felől nagy erővel bevonuló katonaság néhány nap alatt Kézdivásárhelyt és egész Felső-Háromszéket megszállta. Igaz, hogy szeptember elsejét nyilvánították a megszállás napjának, az előőrsök azonban hamarabb megérkeztek a városba. Megindult a székelység nyugat felé. Kézdivásárhely kiürítése hétfőn hajnalban kezdődött. Dr. Török Andor polgármester a közvagyont és a hivatal iratait mentette. Kézdivásárhelyiek is menekültek a feljegyzések szerint, csak a lakosság fele maradt vissza. Kedden hajnalban a kevés helyben maradt ember szorongva várta a város falai közt dúló harc végét. Az itt állomásozó katonaság szerdáig tartotta magát, reggel megérkezett a visszavonulási parancs. Az utóvédharcok végével lassan tapogatózva haladt előre a román katonaság, és csak harmadnap szállta meg Kézdivásárhelyt, augusztus 30-án. A román parancsnok a bevonulás után a középületekről levetette a magyar címert, a városházán kitűzette a román zászlót. Romania Mare (Nagy Románia) felirattal firkálták teli a házakat. A harangozást betiltották, a templom kulcsait elvitték. Dobszóval kihirdették, hogy a város román terület, lakói pedig romániai állampolgárokká váltak. Falragaszok hirdették, hogy aki parancsaiknak engedelmeskedik, annak semmi bántódása nem esik, a hivatalos nyelv a román és a francia, és aki nem akar a városban maradni, az szabadon eltávozhat.

A →kézdivásárhelyi református egyház Historia Domusa tudósít a korabeli állapotokról. „Felnyitották a kereskedések ajtaját s kiárulták nevetséges áron a boltokat. A rendet fenntartani nem volt ki, nagy fejetlenség uralkodott, éjjeli betörések, rablások napirenden voltak. A lakosság csendes lélekkel tűrte a katonák, de főleg a vidékről betódult csürhe fosztogatását. A paplak pincéjébe elrejtett ládát feltörték, a könyveket, klenódiumokat kiszórták, az értékes úrasztali terítőket és az összes boroskancsót elrabolták. A levéltár szekrényeit felszakították, az irományokat belőle kihányták. Az egyházi épületek kerítéseit lerombolták, épületeket megrongálták, az új épületek falait tele szegezték, vakolatát leverték, ablaktábláit beverték, ablakkereteit elvitték. A templomot tiszteletben tartották, mindössze néhány ablaküveget zúztak be, s kívül némely helyen a vakolatot rongálták meg.”

Megtalálták az embereiket, akikre rábízták a város vezetését. Dr. Minisca György, a sósmezei kereskedő fia lett a polgármester. Fő- és alkapitánynak románul tudó székelyeket neveztek ki, Barabás Istvánt és Vajda Albert asztalost. Tilos volt a telefonokat használni és a posta közelébe menni. A lakosok kötelesek voltak éjjel az ablakokat kivilágítani. Este nyolc óra után kijárási tilalmat vezettek be. A lakosságot figyelmeztették, hogy még véletlenül se provokálják a katonákat.

Az egyesült német–osztrák-magyar seregek Erdélyben Erich von Falkenhayn vezetésével 1916. szeptember elején ellentámadásba lendültek, és 10-én Hátszegnél győzelmet arattak a román hadsereg felett, majd még aznap visszafoglalták Petrozsényt. Kézdivásárhely felszabadítására a 71-es hadosztályt indították. A románok szeptember 29-én elrendelték a visszavonulást. Kézdivásárhelyről a brassai csata napján, okóber 8-án kezdtek menekülni. A 2. román lovas hadosztály az ellenség közeledésének hírére gyorsan elhagyta Kézdivásárhelyt. A románok meghátrálásával együtt megindult Felső-Háromszék kifosztása és a túszszedés. Az üzleteket kirabolták, a lakásokat kevésbé. Égetésnek, pusztításnak kevés nyoma maradt. Egy üzletet gyújtottak mindössze fel, de a többiből az árut elrabolták. Falvakon is hasonló volt a helyzet. Akinek a környéken volt szekere és ökre, azokat összeterelték, és felrakták a rabolt holmit, a tulajdonosokat pedig kényszerítették, hogy szállítsák át a rakományt a hegyen túlra. Az így kényszerítettek közül csak azok kerültek haza, akik útközben megszöktek. Visszavonuláskor nemcsak fuvarozni képes nőket és gyerekeket szedtek össze, hanem túszokat is: Kézdivásárhelyről 54 idős embert hurcoltak el. Nagy százalékukat Radukanénbe (Răducăneni, Iaşi megye), egy moldvai csángó településre vitték, egy részük ott halt meg. Az elhurcolt református felekezetűek emlékét egy márványtábla őrzi a →kézdivásárhelyi református templomban.