Fábián Dániel

(Gyulafehérvár, 1810. július 8. – Szilágycseh, 1894. május 7.) református lelkész, protestáns egyházi író, a Kézdivásárhelyi Társalkodó (→Kaszinó) elnöke, Kézdivásárhely polgárainak országgyűlési képviselője az 1848-as forradalom idején. Szülei nagygalambfalvi Fábián András ügyvéd és Vásárhelyi Anna. Kora egyik nagy hatású protestáns szónokaként tartották számon, számos írása jelent meg a korabeli egyházi és világi sajtóban. Két életszakaszában is fontos helyszín volt számára Kézdivásárhely: pályakezdőként, majd a harmincas évei derekán.

A nagyenyedi Bethlen-főiskolában tette le papi szigorlatát 1832-ben, és rögtön ezt követően, 22 évesen a kézdivásárhelyi református egyházközségbe hívták tanítónak és segédpapnak →Pap István református lelkész mellé. A városban tartózkodott az →1834-es tűzvész idején is, júliusban, amikor a város épületeinek nagy része leégett, beleértve a református templomot, iskolát és könyvtárat is.

Az akkor 24 éves ifjú segédlelkész néhány hónapra rá ~ Nagyenyedre költözött: 1834. októberében elfogadta a nagyenyedi másodpapi tisztséget, amelyet 1835. január 11-én foglalt el.

1842-ben a székelyudvarhelyi főiskola hittanáraként folytatta pályáját. Innen hívták vissza Kézdivásárhelyre, az 1844 októberében a városból távozó →Pap István helyére; a 34 éves lelkész elfogadta a tisztséget és az ezzel járó feladatokat, beleértve a tűzvészben megsemmisült inagtlanvagyon feljavításának folytatását, megszervezését. 1844. december 8-án iktatták be állásába, emellett a Kézdivásárhelyi Társalkodó (lásd →Kaszinó) elnöki tisztségét is örökölte elődjétől.

1845.szeptember 19-én Kézdivásárhelyen felszentelték az →1834-es tűzvészben elpusztult, akkor már több mint 11 éve romokban heverő református iskola megújult épületegyüttesét. A Mult és jelen beszámolója szerint ~ az ünnepségen mint „ezen szép czél kivitelének főinditója ’s fáradhatatlan eszközlője” szólalt föl. Az iskolát közadakozásból és az egyházi főtanács 1000 forintos támogatásából újították föl romjaiból. ~ „A fejlődő emberiség neveléséről gondoskodás szent tartozása, kifejtve egy egyházi beszédben” című, 1845-ben Brassóban megjelent kötetének árusításából származó bevételét is a kézdivásárhelyi fiúiskola (lásd még →református felekezeti oktatás Kézdivásárhelyen) felépítésére adományozta.

Az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc idején ~ jelentős szerepet vállalt a háromszéki önvédelmi harcra való toborzásban. 1848 júliusában őt és Hankó Dánielt

megválasztották Kézdivásárhely követeinek a pesti országgyűlésbe. ~ „a képviselőházat híven követte vándorlásaiban a világosi gyászos napig”, írja róla →Bakk Endre és Szinnyei József is. ~ a szabadságharc leverése után a megtorlások elől Bukarestbe menekült: mint a Kossuth-kormány vezércikkírója, a világosi fegyverletétel és az invázió után kitartásra buzdító írásai miatt a legsúlyosabb büntetésre számíthatott. Miután 1849 szeptember végén hazatért Kézdivásárhelyre, el is fogták. „Megérkezte után való napon Kovács kapitány, császári biztos, Háromszék e mindenható satrapája, elfogatta s börtönbe tétette” – írja →Bakk Endre. Először Sepsiszentgyörgyre idézték be, onnan kezesség mellett ideiglenesen kiengedték. 1850. január elsejére azonban a csíkszeredai fiók-hadbíróság is beidézte, ahol papi funkciójától eltiltották, és ugyanazon év pünkösdjére megérkezett a pesti országos hadbíróság idézése is. 1852-ig fogságban (internálásban) várta az ítéletet, amely először halálbüntetés volt, ám azt hat év várfogságra enyhítették. Ebből négy évet töltött le a bécsi Josefstadt börtönében, majd amnesztia útján 1856 májusában szabadult.

A fogságból leromlott egészségi állapotban kikerült lelkészt közel egy évig, 1857 áprilisáig kézdivásárhelyi hívei tartották el. Ekkor a szilágycsehi egyház hívását elfogadva az ottani gyülekezet református lelkésze lett. 1858-ban egyházmegyei közügy-igazgatóvá nevezték ki, a tisztségről betegeskedése miatt 1869-ben lemondott. 1894. május 7-én (a Petőfi Irodalmi Múzeum adatai szerint május 6-án), 83 éves korában hunyt el Szilágycsehben.