Kosztándi Bálint Katalin

(Székelyvarság, 1935.január 2. – Kézdivásárhely, 2018. június 26.) képzőművész, grafikus, rajztanár, →Kosztándi Jenő festőművész házastársa. Kisiskolás korában a család az édesapa néptanító hivatását követve Farkaslakára költözött. Édesapja katonaként, kötelező katonai szolgálata okán részt vett a második világháborúban. A család – az édesanya két leánygyerekével – ezalatt Nyikómalomfalvára költözött, itt szembesültek 1947-ben az apa halálhírével.

A családi ház Nyikómalomfalván
(Forrás: a szerző felvétele)

~ nővérével, Irmával (aki később Budapesten tanítónőként tánccsoportot is vezetett) az Udvarhelyi Tanítóképzőben összevont évfolyamon osztálytársként tanultak. Jelentős kulturális hatást gyakorolt rá középiskolai évei során a KALOT Mozgalom, az iskola házi múzeumának néprajzi gyűjteménye, az Ipó László által szervezett képzőművészeti kiállítások, valamint tanárai közül Haáz Rezső és Verestóy Árpád.

A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemre felvételizett. Rajztudása felmérésekor a szabadon választott téma az életmű ismeretében visszaigazolja, hogy az otthonról hozott életformától a nagyvárosi közegben sem akart elszakadni, a korai évek tapasztalata alapozta meg művészetének szellemi kontextusát. Az egyetem szellemiségét felidéző emlékképei között meghatározóak a felerészt magyar, huszonnégy fős évfolyam és a művelt, kétnyelvű művésztanárok jelenléte. Meghatározó volt számára Teodor Harșia képzőművész tanár képi világa. A szürke tónusok és színek visszafogottságában lelki hasonlóságot fedezhetünk fel a két életműben. Emlékezetes maradt számára az első évfolyamon megismert Benczédi Sándor szobrásztanár népi agyaggyúrásra épülő, spontán karakterteremtő alkotókészsége. Részt vett az 1956-os forradalommal azonosuló diákok Mátyás király szülőházának lovagtermében megtartott rendezvényén. Hat évtized távlatából is az erdélyi értelmiségi élet sorstragédiájaként értelmezte az esemény aktív részvevőinek megtört életútjait. Hiteles példaként idézte fel Miklóssy Gábor professzor bátor kiállását és határozott véleményalkotását bevádolt diákjainak érdekében.

1955-től →Kosztándi Jenő festőművész felesége, 1957-től rajztanár Kézdivásárhelyen. (Előbb Temesvárra kapott tanári kinevezést, de nem fogadta el, így a kezdő tanári években katedrakiegészítést kap más tantárgyakból.) 1971-ben férjével megszervezték a rajztagozatot a →Nagy Mózes Főgimnázium elődjeként működő iskolában.

Kosztándi B. Katalin pályáján az 1960-as években a népművelő szerepkör dominált: írásos kört működtetett (a Sepsiszentgyörgyi Népművészeti Kör fiókját, varrottas öltésfajtáknak), művészettörténeti előadássorozatot tartott a művelődési házban (a Vigadóban). 1976-tól vesz részt aktívan kiállításokon, és saját stílusjegyekkel rendelkező és töretlen művészpályát épített fel. 2010-ben Kézdivásárhely egyik főteri épületében megnyitották – volt diákja, Hegedűs Ferenc magánvállalkozó támogatásával – a férjével közös, saját állandó gallériájukat, a Kosztándi Galériát. 2014-ben a ~t Áder János magyar köztársasági elnök a Magyar Arany Érdemkeresztjellel tüntetette ki.

Kosztándi B. Katalin képzőművészete az 1950-es évek kolozsvári egyetemének szellemiségében egy Nagybánya utáni posztimpresszionista és realista ábrázolást ötvöző képzőművészeti formanyelven indult. A nagy ecsetvonásokkal dolgozó és fény–árnyék kontrasztokra épülő olajkép volt ekkor az őt jellemző technika. Életművének e korai alkotásait az utóbbi évtizedben mutatták be és illesztették vissza szervesen egy szintézist teremtő folyamatba.

~ pályakezdő képzőművészként a paraszti életkép ábrázolását választja. Nyikómalomfalvi falusi életképeinek korai változata a kollektivizálás kezdeti szakaszának társas gazdálkodását felidéző zsánerképe (Hazafelé, olaj, 1957), amely a helyi társadalom jól szervezett közösségi életének leképezése. Helyi rituális mozzanatot idéz a kép: a postás dobbal gyülekezőt hív össze a falu központjában lévő kultúrház előtti térre, ahol a társulás és később a kollektivizálás munkálataiban részt vevők az elvégzendő feladatok leosztását veszik tudomásul. Ebből a falusi kontextusból a kép a néző felé táguló utcaképen felnagyított parasztfigurákat emel ki, akik fölé a kaszák és gereblyék üzenetértékű eszköztára emelkedik. A felvillanó encián képen a házrészletek és dombokkal összeolvadó boglyák utalásszerű háttérelemként vannak jelen egy erőteljes, ember uralta képmezővel szemben. A szalmakalapok által uniformizált paraszfigurák konok tekintete a zárt paraszti világ változás előtti várakozását jelölik. A kép a közelmúltban került elő az alkotó műterméből, majd elvégezték rajta a kiállításához szükséges restaurálást.

A korai évek kiemelt darabja a Válaszúton (olaj, 1957). A kép a népi életképek eddigi néprajzi dokumentálásához képest szintézist teremtő mű. A kép egyértelmű elutasítása a szocialista realizmus által kínált sémáknak. A döntésen vívódó családfő fölé tornyosuló árnyék és a kilengő órainga a hagyományos paraszti értékrend elvesztését jeleníti meg. Az életképben kihangsúlyozott szimbolikus idő sorsfordító jelene a paraszti világ kollektív értékvesztését mutatja. Az előtanulmány-változatban a kétalakos változat kisebb terjedelemben és nagyobb ecsetvonásokkal oldja a feszültséget. A kép fogadtatástörténete is tanulságos. Keletkezésekor a tartományi kiállításról kizsűrizték, viszont 2013-ban Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban megrendezett Szocrelatív (Erdélyi magyar művészet 1945–1965 között) kiállításon a kor emblematikus műalkotásaként nyert bemutatást.

A korai nem túl támogató fogadtatás, valamint a tanárszerep betöltése másfél évtizedes kihagyást okozott ~ alkotói pályán.

Az életmű említett korai olajképei egyértelműen mutatják, hogy ~ technikai iskolázottságában a korabeli kolozsvári iskola vizuális nyelvét követi, viszont a szocreál elvárásával szembehelyezkedik. Reflektál a paraszti életmód változására, csak ezt a folyamatot értékvesztésként ismeri fel, a kontextusát elvesztő ember szorongását közvetíti előle. Gyakran a gyerekkorából hív elő olyan emlékképeket, amikor a paraszti világ egységes, jól berendezett normarendszer szerint működött. Ezt már az 1950-es évek második felében felmutatja, a kor tradíciót tagadó elvárásával szemben.

A korai alkotói korszak tehát elutasító fogadtatásra talált a kiállítások szervezői részéről. A kiemelt, Válaszúton című kép címe még bekerült a katalógusba, de a kiállításon a mű már nem került bemutatásra. Az alkotó konkrét választ az elutasítás okáról nem kapott, ezért a kép esztétikai értékével kapcsolatban bizonytalanodott el.

Az 1970-es évek második felétől sajátos akvarelltechnikával tér vissza a képzőművészeti életbe.

Didergésen – akvarell, 1977
(Forrás: a szerző felvétele)

Többrétegű metaforizált képnyelvet teremt, amelynek jelképrendszerét továbbra is a nyikómalomfalvi falusi világból építi fel. Egyetemi évei alatt nagy számban készített ceruzarajzokat a malomfalvi falusi élet munkafolyamatairól. Több változat a kenderfeldolgozást örökíti meg. Néprajzi dokumentáló szándékkal a munkafázisok mozzanatai, használati tárgyak funkciói kerülnek bemutatásra. A tematikus vázlathoz itt a háttér lakott épületeinek struktúrái és a porták térszerkezetei is hozzárendelődnek; a házak, porták, gazdasági udvarok és falurészlet  ceruzarajzai ekkor, az 1970-es években válnak gyakorivá. A megörökítés ez esetben a falu épített örökségének átépítési folyamatából ragadja ki a legszemléletesebb hagyományos háztípust, egységes utcarészletet. A hazalátogató művésztanár a falu egységes épített öröksége eltűnésének felgyorsult folyamatával szembesül. Szemléletes példa, hogy a falu ekkor épített új házait egy engedélyezett, sablonos terv szerint építik.

A hagyományos parasztházakat a helyiek tapogatott házaknak nevezik (tapogatták a házakat, vagyis sárga agyaggal tapasztották), a tapaszos házakat kékre meszelték általában. A művész tudja, hogy a sajátos enciánkék színt a meszeléshez a Hargitán termő virágból nyerték.

~ képein a malomfalvi épületek töredékei nem egy esetlegesen összeállított leltár daraibjaiként vannak jelen, hanem tudatosan megválasztott és szándékosan leredukált motívumkincsként. A képeken gazdag néprajzi motívumkincs tárul fel: a giberes ház, amelynek részei a díszített tornác (cifraság), kontyolás, fent giber és kieresztés (kémény), a tornác végén bugató (a magos kender feldolgozására elkülönített rész) és a belsőeresz.

~ életművének nagyobb pilléreit gyakran a veszteségélmények leképezése adja. Az egyéni stílusjegynek számító akvarell lágy és bársonyos rétegeit itt felfüggeszti, és helyette drámai törésvonalakat, szigorú kontúrokat előtérbe helyező technikákat alkalmaz. Az emberélet veszteségének ábrázolása kilép a személyes dimenzióól, reflektálás az erdélyi sorstörténet fordulópontjaira A korai ceruzarajzok portréi a kiválasztott alanyok konkrét ismertetőjegyeit rögzítik. Később ezek a portrék a többalakos alkotáson kollektív és anonim arcokként térnek vissza, ahol az egyén fölé helyezett csoportidentitás jelenik meg.

~ életműve 2009-től egy nagy, szintézisteremtő képsorozattal gazdagodott. Az akvarell alapú, egyes részelemeket ragasztva, több rétegben felvivő összetett technikájú vallásos képekkel a szerző mély hitéről tesz tanúságot. A szentség felmutatásakor mértéktartó módon az arany jelenik meg. A Krisztus (vegyes technika, 2009) című kép személyes látomásból hívja elő, és örökíti meg a szakrális tartalmat. A székely viseletbe öltöztetett gyerekét magához ölelő Madonna (vegyes technika, 2012) gyöngéd és tiszta érintése a nézőnek is segíthet a földi vágy sarától való megtisztulásban, mivel a letisztult művészet e formája a befogadó számára a befelé fordulás, a meditáció lehetőségét tárja fel. A kép Madonnájának öltözetéről a nyikómalomfalvi népviselet sajátos darabjai olvashatóak le: bugyus ujjú és darázsfészkes ing, lájbi, petrezselymes szoknya (el van vágva középen, meg van szedve, hét nyüstös és nem csíkos). Az Érintés (vegyes technika, 2013) transzcendens élménye a vallási értelmezést nyerő szimbólumok (kéz, szem) tudatosan leredukált absztrakcióban való megjelenése révén jut kifejezésre.

A sorozat negyedik darabja az alkotó betegeskedése miatt a 2018-as márciusi tárlatra készült el. A Felismerés akvarell alapon teremt plasztikus szilárdságot. A részletgazdag kidolgozottság az alkotó alázatos meditációját közvetíti.

A Kosztándi-galéria 2010-es megnyitójára megjelent a művészházaspár közös albuma a Pallas-Akadémia Élet-Jelek című sorozatában, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész gondozásában.

Az állandó kiállításon ~ életművét gyakran jelképező tájképakvarellek aránya kisebb a közösségi és történelmi múlthoz kapcsolódó állásfoglalást vállaló ciklusokhoz képest. Az összeállítás új keretet adhat az életmű értékelőinek az egysíkú behatároláshoz képest.

2012-ben az állandó galéria időszakos kiállításán az 1975 és 1980 között készült és mappában őrzött képeket mutatták be.

A sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban 2015-ben megrendezték a Kosztándi házaspár életműkiállítását. Az életművet rekonstruáló rendezői elv szerint a bemutatott anyag az egyetemi évek olajképeivel kezdődött, a közösségi sorsvállalás ciklusait helyezte előtérbe és a falusi élet metaforizált tereihez tájképek rendelődtek.

Táj – akvarell, 2014 (Forrás: a szerző felvétele)

A sepsiszentgyörgyi kiállítás lezárása után a nyikómalomfalvi közművelődési élet aktív szervezőinek közreműködésével Kosztándi B. Katalinnak Nyikómalomfalván a Pap Ferenc Kultúrotthonban a helyi falunapok keretében nyílt kiállítása. A kiállítást szervezők a faluból elszármazó művészt az újabb generációk lokális identitása megerősítésének reményében mutatták be. A kiállítás anyaga a malomfalvi életképeket, a beazonosítható tereket helyezi előtérbe, és bemutat egy-egy korszakot reprezentáló jelentős művet.

~ férje halála (2017) után, gyenge fizikuma ellenére baráti segítséggel felmérte, rendszerezte és saját műtermébe átköltöztette Kosztándi Jenő hagyatékét. Az ő korai korszakából, egyetemi munkáiból, nagybányai helyszíni vázlataiból több példányt megtisztított és akár ki is javított. Az utolsó két márciusi tárlat megnyitóján, Kosztándi Jenő díszpolgárrá avatásán és az emléktábla leleplezésén személyesen is részt vett. Fogyatkozó életerejét nagy önuralommal életművük elrendezésére áldozta.

Halála előtt pár hónappal visszatért az akvarellezéshez. Ekkori tizennégy alkotása ciklust alkot, ahol a kompozíció fellazul és az erős színharmónia tartja egységben a megörökített erdő övezte tisztásokat és sodrásban lévő fuvallatokat.

~ hat évtizedes pályája során mindig választ adott az őt körülvevő világ lényeges történéseire. Motívumait gyakran Nyikómalomfalva letűnt világképéből emeli ki, amit az emlékezetből a középpont megtalálásaként mutat fel.

A múlt-korom – akvarell, 2008
(Forrás: a szerző felvétele)

A néprajzi leíró szándékú funkcióhoz magas és egyéni képzőművészeti látásmód társul. A lokális értékek ismétlődő megjelenítése transzilván sorsvállalást közvetít. Az erdélyi életérzést a vallásos ember teljességigényére törekedve jeleníti meg. Akvarelljein a székelyföldi táj szelíd ragyogással lélekrajzzá válik. Színek tisztasága elegáns mértéktartásról, a motívumok ismétlődése elkötelezett elvekről szólnak.

Albumok

2004  Kosztándi B. Katalin, Műterem, Pallas Könyvkiadó, Csíkszereda

2010 Kosztándi Katalin – Kosztándi Jenő: Élet – Jelek, Pallas Könyvkiadó, Csíkszereda

2015 Kosztándi Katalin: Erdélyi Művészeti Központ, Sepseszentgyörgy