Matkó István

Kézdivásárhelyi Matkó István (Kézdivásárhely, 1625 – Kolozsvár, 1693. április 7. körül) magyar református lelkész, egyházi író, hitvitázó. Kézdivásárhelyen már 1597-ben említenek egy Matkó Balázs nevű polgárt, kinek egyik fia, Matkó János valószínűsíthetően az István apja. ~ Kézdivásárhelyen, szülővárosában, Kolozsvárt és Gyulafehérvárt végezte tanulmányait. Különösen a nyelvek ismeretében szerzett nagy jártasságot: a Gyulafehérváron megtanult héber, görög és angol mellett beszélte a latint, a románt és németet is, tehát hat idegen nyelvet ismert. Mindezek mellett, vitairatai zamatos magyarságáról is tanúságot tesznek. Csefkó Gyula magyar nyelvész, szóláskutató Matkó elsőségét állapítja meg több szállóigénk dolgában, és úgy ítéli meg, hogy ~ régi nyelvünkből is merítette szállóigéinket (tőle származik ‒ például ‒ a „hátra van még a fekete leves” szállóigéje, melyet 1668-ban tett közzé először).

~ kézdivásárhelyi, később szászvárosi iskolaigazgató, majd Borbereken lett lelkész. Román nyelvtudásának bővülésében szerepet játszhatott az, hogy itt megismerkedett a szomszédos Alvinc neves román fiával, Ioan Zoba ortodox pappal, aki a kálvinizmus hatására magyar nyelvű prédikációkat fordított románra és nyomtatott ki. Később utalás található arra is, hogy ~ Apafi Mihálytól 12 köböl búzát és bort kapott az Ótestamentum románra fordításáért.

Borberekről II. Rákóczi György erdélyi fejedelem rendeletéből Karánsebesre ment, ahol a román reformátusoknak saját nyelvükön prédikált.

Mikor 1658-ban a török a Bánság ezen részét is feldúlta, ~ visszamenekült Erdélybe, ahol Barcsay Ákos fejedelem ‒ a hűségeskü előli kitérése miatt ‒ Segesváron börtönbe záratta. Három és fél hónapi fogság után tisztázta magát a vádak alól. Radnóton, majd 1660-ban Szamosújváron lelkipásztor, ahonnan még az év folyamán Felsőbányára kerül, innen 1668. márciusában Zilahra megy, ott foglalja el a lelkészi állását. Zilahról 1674-1675-ben Ó-tordára került, végül, 1682. február 4-től Kolozsváron lett lelkész. Az 1690-ben, az elhunyt Tolnai István esperes halála után a kolozskalotai (kalotaszegi) esperesi tisztséget is megkapta.

Egyike volt a XVII. század legkiválóbb magyar protestáns hitvitázóinak, és a felsőbányai Sámbár Mátyás jezsuitával folytatott nyilvános vitája az egyik leggyakrabban idézett a magyar hitviták közül. Sámbárral 1661-68 között többször és hevesen ütközött, iratai is a jezsuita prédikátor ellen születtek, így: „A fövényen épült ház romlása.“ (Szeben 1666). „X út tök, könyvnek eltépése, avagy Bányász Tsákány…“ (Sárospatak, 1668).

Angolból is fordított teológiai műveket. A „Kegyes cselekedetek rövid ösvénykéje“ című fordításának első kiadása Szebenben jelent meg 1666-ban, s 1762-ben, tehát mintegy száz év múlva, új kiadást ért meg Nagykárolyban. Úgyszintén angolból fordította a pietista ihletésű „Kegyes lelkeket idvességre tápláló mennyei élőkenyér” című művet, amely Kolozsvárott jelent meg 1691-ben.

Kolozsváron hunyt el. Kézdivásárhelyen, szülővárosában 1909 óta utcanév őrzi emlékét.