Udvarterek Kézdivásárhelyen

A város egyik legszembetűnőbb jellegzetessége a →főteret sugár alakban körbevevő kis, macskaköves utcák hálózata, amelyeket →udvartereknek nevezünk. A főtérről legtöbb esetben a fronton álló emeletes ház kapualján át jutunk a keskeny, sikátorszerű udvartérre, amelyeket nagyrészt szorosan összeépült, alacsonyabb házak szegélyeznek, zsebkendőnyinél alig nagyobb udvarokkal.

Az udvarterek kialakulásuk idején még az ott lakó nagycsaládok tulajdonát képezték, s a telek elején és végén rendszerint keresztbe tett gerendákkal zárták el azokat, fenntartva és jelezve ezzel az udvar privát jellegét. A város építkezése rokonságot mutat a szász kisvárosokéval, ami egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a →vásáros hely a szászok Brassóból Moldva irányába tartó legfontosabb kereskedelmi útvonala mellett alakult ki. Ezen kívül a korai források szász telepeseket is említenek a városban.

A kézdivásárhelyi református és római katolikus egyháznak a 18. század 20-as és 30-as éveiben elkezdett anyakönyveinek adatai az igazolják, hogy a 19. század közepéig a város lakossága több mint 3000 fővel gyarapodott, ami a háromszorosát jelenti a korábbinak. A keskeny családi telkek beépítésével kapcsolatosan a témával foglalkozó kutatók azon a véleményen vannak, hogy a felnövő generációk elsősorban a hely gazdaságos kihasználása érdekében kezdtek el sűrűn egymás mögé építkezni. A székely örökösödési törvényt említik a telkek felaprózódásának előidézőjeként, illetve ennek 1851-ben történt megszűnésétől számítják az idegenek megjelenését a családi telkeken.

Az újabb térszerkezeti kutatások azt igazolják, hogy a ma ismert udvartérhálózat a 18. század második felétől alakult ki. A kézdivásárhelyi udvarterek kialakulását egyrészt a helyi családok 18. században elkezdődött szaporulata, másrészt az 1764 utáni katonai adminisztráció területhasználatra vonatkozó szigorítása eredményezte (többek között betiltották a területek adásvételét). Ennek következtében mindössze két-három generáció alatt az egykori családi udvarokon összefüggő házsorok alakultak ki, ahol a betelepülő idegenek és az ott lakók között idővel megszűnt a családi kötelék, és ezzel együtt szükségessé vált a házak megközelítését segítő szűk, néhol sikátorszerű utcák kialakítása.

Az udvarterek kialakulásával kapcsolatos eredményeket még korántsem lehet lezártnak tekinteni. A 19. század 30-as éveire azonban már biztosan kialakulhatott az udvarterek hálózata, ugyanis az →1834-es tűzvészben mindössze két és fél óra alatt teljesen megsemmisült a város háromnegyede. A kézdivásárhelyi református egyház 1835-ben újrakezdett jegyzőkönyvének első oldalain Pap István lelkész szemtanúként részletes leírást készített a tűzesetről. Az udvarterekről azonban egyáltalán nem tett említést, ugyanis akkor még a köztudatba nem volt beépülve, meghonosodva ez a kifejezés. 1869-ben Orbán Balázs is csak udvar-utca néven említette azokat.

1912-ig, a számozási rendszer kialakításáig az udvarterek az egykori családi telkek tulajdonosainak nevei szerint voltak megkülönböztetve, de úgy tűnik, hogy már az →1834-es tűzvész idején sem éltek szorosan egymás mellett rokonsági kapcsolatban álló családok. A családi szomszédság hiányát igazolja az is, hogy a tűzvész után visszautasították a központi hatóság 100 ezer forintos segélyét, melynek feltétele a telkek újraosztása és a városrendezés lett volna.

→Földi István a 19–20. század fordulóján az udvarterek lakóit a város társadalmán belül jól elhatárolható kisközösségként említi. Napjainkban Kézdivásárhely főterét két gyűrűben 70 számozott udvartér veszi körül.