Bányai János, dr.
(Kézdivásárhely, 1886. november 6.–Székelyudvarhely, 1971. május 13.) tanár, geológus, muzeológus, lapszerkesztő. Kézdivásárhelyi családjának ‒ a szülői ház a Kanta utca 13. szám alatt áll ‒ egyetlen gyerekeként a helyi →polgári iskola diákja volt, ahol rendkívüli adottságokról (zenei tehetségről, szorgalomról) tett tanúbizonyságot. Kolozsváron a tanítóképzőben tanult tovább, majd elvégezete a budapesti Pedagógiai Főiskolát (1908). Abrudbányán kezdi tanári pályafutását (itt az iskolai múzeum szervezőjeként tűnik ki), majd a budapesti Földtani Intézet támogatásával Jénában és Berlinben fejezte be egyetemi tanulmányait. 1942-ben Szegeden avatták doktorrá. 1921-től 1931-ig Székelykeresztúron a tanítóképzőben tanár, 1931-től 1945-ig pedig Székelyudvarhelyen tanított. 1926-ban amerikai meghívásra a kaliforniai Hopkins Marine Stationnál az ottani sós vizeket tanulmányozta. Létrehozta a Székelyföldi Borvízkutató Intézetet (1940-44), expedíciókat kezdeményezett a Hargita hegyvonulat kutatására. 1931 és 1943 között az általa alapított Székelység című kéthavi folyóiratot (szemlét) szerkesztette.
Tudományos közleményeinek száma 61, főbb ismeretterjesztő közleményeié pedig 58; ezek a magyarországi Földtani Közlöny, Földtani Értesítő, Földgömb, Hidrológiai Közlöny, Természettudományi Közlöny, Barlangvilág, Bányászati és Kohászati Lapok című szakfolyóiratokban, Romániában pedig az Erdélyi Múzeumban, a Natura és a Revista Muzeelor című, román nyelvű lapokban, valamint a Székely Nemzeti Múzeum Évkönyvében jelentek meg.
Első fontosabb tanulmánya szülővárosának környékéről szól (Kézdivásárhely vidéke Háromszék vármegyében, Földtani Közlöny, 1917). Írásainak többsége Erdély földrajzi viszonyaival, a Székelyföld geológiájával és hasznosítható ásványi kincseivel foglalkoztak, különösen a barnaszéntelepekkel, földgázzal, aranybányászattal. 1929-ben a Székely Nemzeti Múzeum emlékkönyvében jelent meg az első ásványvizekkel foglalkozó közleménye, az Adatok a hargitai ásványvizek geológiájához, ettől kezdve munkásságának java egyre inkább az ásványvizek kutatásával kapcsolatos, az ásványvizekről, gyógyforrásokról írott cikkei helyet kaptak a Magyar Népegészségügyi Szemlében is. Szaktudományi és népszerűsítő munkájának elismeréséül 1928-ban elnyerte a budapesti Természettudományi Társulat Bugát Pál-díját, 1965-ben megkapta ugyanott a Földtani Társulat aranydiplomáját. Munkásságát a román tudományosság is elismerte: életének nyolcadik évtizedében felkérték a Kárpát-Balkáni Földtani Társulás bukaresti kongresszusa szervezőbizottságában való részvételre.
Főbb művei: Ki volt Orbán Balázs? (Székelykeresztúr, 1929); Székelyföldi útmutató (sorozat 1933-40); A székelyföldi ásványvizek (Erdélyi Múzeum, Kolozsvár, 1934); Székelyföld ásványvizeinek eredete és forrásfoglalásai (Erdélyi Múzeum-Egyesület Emlékkönyv, Kolozsvár, 1934); A Székelyföld természeti kincsei és csodás ritkaságai (1938); Szent Anna-tó és környéke (Székelyudvarhely, 1940); Székelyföld írásban és képben (társszerzőkkel, Budapest, 1941); A Magyar Autonóm Tartomány hasznosítható ásványi kincsei (Bukarest, 1957); Magyar Autonóm Tartománybeli ásványvizek és gázömlések (társszerzőkkel, Bukarest, 1957).
~t Erdély egyik legnagyobb geológusának tekintik. Emlékét a nevét viselő székelyudvarhelyi Műszaki Szakközépiskola őrzi. Hagyatékának jelentős része a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Bányai János emlékszobájában található. Kézdivásárhelyen a kantai szülőházát 2016-tól emléktábla jelöli. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 1992-től évente kiosztja a Bányai János-díjat, melyet az erdélyi és a moldvai magyar népi kultúra szakszerű kutatásában, az erdélyi magyar muzeológiában jelentős eredményeket elért kutatóknak, muzeológusoknak adnak át.