Boér Géza

(Torja, 1952. márc. 13. – Kézdivásárhely, 1989. jan. 23.) – költő. Az elemi iskolát szülőfalujában (1959–1967), a középiskolát a kézdivásárhelyi elméleti líceumban végezte (1967–1971). A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának magyar–francia szakán szerzett oklevelet 1975-ben. A kézdivásárhelyi 1. számú Ipari Líceum tanára volt haláláig. Középiskolásként önképzőköri elnök és a líceum Ébredés című folyóiratának (→diáklapok) egyik diákszerkesztője volt, egyetemistaként vezette a Gaál Gábor Irodalmi Kört és szerkesztette 1974-ben az Echinox című háromnyelvű diáklap magyar oldalait. 1981-ben az ő kezdeményezésére alakult meg Kézdivásárhelyen az Apor Péter nevét viselő irodalmi kör (→irodalmi élet), és az ő elnökletével működött két-három évig mint önképzőkör. Részt vett Kézdivásárhely művelődési életében, tárlatmegnyitókat vállalt, és támogatta a népszínházat (→népszínház), amely aztán az 1990-es években – amíg működött – felvette az ő nevét.

Első versei középiskolás korában a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörben jelentek meg. Verset, kritikát, tanulmányt közölt az Echinoxban, Ifjúmunkásban, Igaz Szóban, Korunkban, Utunkban. Verse olvasható A költő életei című kötetben (Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1986, szerk. Kántor Lajos). 1990-től az írói hagyatékból verseket →Borcsa János adott közre napi- és hetilapokban, valamint folyóiratokban (A Hét, Háromszék, Helikon, Jelenlét, Korunk, Krónika, Látó, Romániai Magyar Szó, Székelyföld, →Székely Újság).

~ költői pályáját nemcsak nemzedéktársai, a hozzá személyesen is közel állók méltatták életében és halála után, hanem az ízlésben és esztétikai elvei alapján az ő költészetétől távol álló olyan neves irodalmár is, mint Szőcs István. Posztumusz kötetét elemezve így összegezte mondandóját: „Viaskodása a verssel és a világgal személyes tragédia: de nemzedékek sorsának jelképe, az otthontalanná vált generációké (…), akik későn érkeztek és későn értek ahhoz, hogy a társadalom nagy társasjátékában valamirevaló pozícióhoz jussanak, és korán kivéreztek vagy világgá futottak ahhoz, hogy felléphessenek akkor (…), amikor elkövetkezett az idejük.” (Helikon, 1990. február 9.) Egy másik neves irodalmár, aki méltatta ~ líráját, Szász János volt. Ő az első kötet (Hiányok térképe) ismeretében szólalt meg a költő korai halálát követően, kijelölve e líra helyét s szót ejtve a versek üzenetéről. „Valahol a neoavantgarde és a posztmodern között robbanó versépítkezése egy felületes szemlélő számára háttérként nagyvárosi feszültségeket idézhetne – írta –, és nem azt a vidéki csöndet, amelyben fogantak. Formai eltérítései csak nyomatékosítják kristályosan világos mondandóját.” (A Hét, 1989. március 2.)

Boér Géza – dombormű
(Vetró András alkotása)

~ lírájának elemzését és értelmezését elvégezte a kritika. Bréda Ferenc 1981-ben új hangvétel jelentkezéséről beszélt az akkori évtized romániai magyar líráját illetően, Cselényi Béla és ~ Forrás-sorozatban megjelent köteteivel támasztva alá kijelentését. Figyelmeztetett ugyanakkor, hogy a ~-líra avantgárdnak tűnő hangvétele tulajdonképpen nem a két világháború közötti izmusok utánérzése, mivel ezt egy látásmód határozza meg. Idézte továbbá Bréda a párizsi Nagy Pálnak az avantgárdról tett egyik megjegyzését, miszerint „az avantgardizmus nem (nemcsak) történeti kategória, hanem mindenkori írói-alkotói magatartás, szemlélet, mely az alkotás értelmének (a kísérletezést szükségszerűen feltételező) újat alkotást tartja.” (Utunk, 1981. január 16.) Az Igaz Szóban közölt kritikát Zudor János jegyezte – aki abban az időben költőként Bréda mellett a legmerészebb újítók közé tartozott –, kiemelve, hogy „az egyik legbátrabb lírai kísérlet a ~é.” (Igaz Szó, 1981. 10. 357.)

~ nemzedéktársai közül Mózes Attila, Gergely Tamás a művészi teljesítményt méltatta, és hozzáértéssel vette bonckés alá a verseket. Előbbi például a személyiségjegyekből kiindulva magyarázta a ~-líra sajátosságait. „Azt hiszem, mindenekelőtt szemérmes volt, fölöttébb szemérmes, s ezt bizonyítják versei is, amelyek a tárgyias-intellektuális líra erőterében keletkeztek, s amelyekben úgy vall, hogy vallomásait szemérmes szóképek leplébe öltöztetve teszi közszemlére, és csak egy-egy utalással sejteti meg, hogy várja, sőt elvárja: a türelmes olvasó födje fel mindazt, amit ő alkatából adódóan nem állít pőrén a közönsége elé.” (Utunk, 1989. febr. 10.)

Boér Géza – metszet (Sárosi Csaba alkotása, 1989)

~t az előtte járó költőnemzedékek tagjai közül Kányádi Sándorhoz és Szilágyi Domokoshoz fűzte mély kapcsolat. Előbbit középiskolás kora óta személyesen is ismerte, utóbbit életműve révén tartotta „szövetségesének” egyetemista kora óta. A Kányádi-élményből született egyik legösszetettebb verskompozíciója (sorskeresztrejtvény), a Szilágyi-művel való „párbeszéd” eredménye volt a teremtés csapdái című különös siratóének, saját minősítése szerint: kínvers. A keltezés szerint 1981 és 1986 között készült, de a költő életében nem, csupán posztumusz kötetében jelent meg. Csapdahelyzetben érezvén magát – de azt a nemzetrészt is, amelyhez való tartozását mélyen élte meg – idézte a teremtő erejű Szilágyit, és mély gondolati számvetéseket végezve vont le radikális következtetéseket kilátástalan, veszélyeztetett helyzetünkből:

agyak rejtekében

ha készült félőn itt valami

nem lett belőle

csak önretesz

s a vert várakat már be kell vallani

Szilágyi Domokos ~ számára – akit megidézett, akinek a világot illető kételyeit és fájdalmait mélyen magáévá tette – mértéket s életével-halálával költőmodellt jelentett. A Szilágyi-költészetben felvetett létkérdések és megfogalmazott gyötrő kételyek rendre megválaszolatlanok és megoldatlanok maradtak, ~ szavaival a „sírkövülő” kérdőjelek továbbra is fennállanak:

miféle táj ez

mely véled nyugton aludva

sírkövülő kérdőjelekkel

tönkretesz

A hivatkozott ~-vers nyolc számozott egysége a hetediktől a nulladikig csökkenő sorrendben követi egymást, egy fordított irányú teremtésmítoszt idézve, mivel Szilágyi távoztával a költői látomás szerint mintegy a „visszateremtés” veszi kezdetét. Szilágyi hiánya, aki „sorsritmuson bicegve” tűnt el, istenverésnek fogható fel, de visszatérte sem hozna megváltást és vigaszt a teljes reményvesztettséget és nihilt hirdető ~ szerint, ugyanis „kész a csendbunker / ahol kotyvasztódik a semmi.” Egy ilyen, a létezésről alkotott negatív vízió kivetítése után következik aztán a vers befejező, nulladik egysége, amely a lírai alanynak a világgal és önmagával való végső számvetését tartalmazza:

a térből válok ki

és számomra nem leSZ már iDő

utánam semmi nő

hisz a nincs lesz velem

suhanok seholba zuhanok

magamból kifosztott

űrsújtott nincstelen

A teljes tagadást magukban hordozó szavaknak és mondatoknak mégis mintha valamiféle állítás, valamiféle pozitív értékfelmutatás mondana ellent, amit az utolsó versegység tipográfiailag rejt magában azzal, hogy egy-egy szó sz és d betűjét kiemeli a szerző, megidézvén az iniciálékkal Szilágyi Domokos szellemi jelenlétét.

~ mondhatni korán rátalált egyéni látás- és beszédmódjára, amelyről az mondható el, hogy elsősorban a saját maga számára jelentett már-már teljesíthetetlen próbát és kihívást, öngyötrő keresést és kísérletezést. Költőtársa, →Markó Béla is megfogalmazta ezt a létlelethez írt bevezető esszéjében: „~ számára elsősorban grammatikai kérdés volt saját egyéni költészetének megteremtése – írta. – És korán meg is találta ezt az eredeti hangot, csakhogy nem figyeltünk fel rá eléggé, mert azt hittük, a majdani folyékony szövegek töredékeit olvassuk, azt kerestük verseiben, amit egyszer s mindenkorra eltaszított magától: a régi grammatikát. Nem a mondatszerkesztés szabályairól van itt szó természetesen, hanem a hagyományos versépítés törvényeiről.”

~ költészete sok szállal kapcsolódik a kor kísérleti, neoavantgárd áramához, általában a modernséghez, generációján, a harmadik Forrás-nemzedéken belül pedig előremutat az 1980-as évek második felében és az 1990-es években kibontakozott posztmodern irányába. A legújabb recepció is rávilágít, hogy Boér költészete az összmagyar irodalom terén is különlegesnek és innovatívnak számít. S minthogy ~ irodalmi munkássága a romániai kemény diktatúra idejére esik (kb. 1975–1989), amely megfosztotta az egyént és a kisebbségi közösségeket is jogaik gyakorlásától, egész költői vállalkozásával éles rendszerkritikát modellált, következésképp műve a politikai ellenállás egy változatának tekinthető.

Kötetei: Hiányok térképe (versek, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1980, Forrás sorozat); létlelet (versek, posztumusz kötet Markó Béla előszavával, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1989); sorskeresztrejtvény (vers és próza a hagyatékból Borcsa János előszavával, Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2002); Egybegyűjtött írások (Szerkesztette, a szöveget gondozta és az utószót írta Borcsa János. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2022, Romániai Magyar Írók sorozat)