Erzsébet Árvaleány-nevelő Intézet

Kézdivásárhely és egyben Háromszék (a mai Kovászna megye) első humanitárius intézménye.

A kézdivásárhelyi református egyház 1872. január 1-jén tartott istentiszteletén hangzott el elsőként egy olyan bejelentés, amely a helyi szegények felkarolását kezdeményezte. Az indítványozó, Pap András egyházi jegyző és városi tanácsos, valamint felesége, Nagy Karolina 100 forintot adományozott az egyháznak azzal a céllal, hogy alapul szolgáljon egy szegények számára létesítendő háznak. a Székely János református lelkész, valamint Nagy Dániel, Nagy Ezékiás, Szőcs József és Balog Sámuel egyházi tanácsosokból összeállított bizottság pénzhiányra hivatkozva azt javasolta, hogy egy ilyen jellegű intézmény létrehozását a helyi tanács hatáskörébe kell áthelyezni.

A kézdivásárhelyi szociális és egészségügyi intézményrendszer megalakítása az egyházi kezdeményezés ellenére a zágoni származású →báró Szentkereszty Stephanie (1842–1906) nevéhez kapcsolódik, aki már 1871 végén az általa alakított Zágoni Nőegyesülettel számba vették az árvákat, a szegényeket és az orvosi kezelésre szorulókat, majd a jószívű adományokból támogatásban részesítették őket. A siker láttán a bárónő Kézdivásárhelyre és Sepsiszentgyörgyre is kiterjedő munkába kezdett. Ezt a kezdeményezést már a helyi hatóságok is támogatták, amihez feltehetően hozzájárulhatott az is, hogy egy 1871-ben megjelent községi törvény kötelezővé tette a helyhatóságoknak, hogy gondoskodjanak az illetőség szerint hozzájuk tartozó szegényekről.

Az ~ létrehozásának első lépéseként 1872. október 9-én a kézdi- és az orbaiszéki asszonyok támogatásával megalakították a leendő leányárvaház ideiglenes választmányát és kezelőbizottságát, ideiglenes elnöknek pedig →báró Szentkereszty Stephanie-t kérték fel. Az alelnöki tisztségeket Pótsa Jánosné és Hankó Lászlóné Kovács Karolina (Lotti) vállalta, a választmány titkári teendőit →Nagy Gábor városi főkapitány (1887-ben már pénzügyminisztériumi osztálytanácsos), a pénztárnoki feladatkört pedig Fejér Lukács kereskedőre bízták. Az első találkozót további nyolc gyűlés követte.

Ezzel egy időben a sepsiszentgyörgyi és erdővidéki asszonyok is hasonló mozgalomba kezdtek báró Szentkereszty Zsigmondné Haller Anna grófnő vezetésével. 1873. augusztus 5-én Maksán találkoztak a két tábor asszonyai, akik azért gyűltek ott össze, hogy a létesítendő árvaház helyét eldöntsék. Szentkereszty Stephanie és a mellette álló nagyszámú felsőháromszéki asszony elérte azt, hogy Kézdivásárhelyen létesüljön az új árvaház. A döntést elősegítette az is, hogy a kézdivásárhelyi tanács épületet és tűzifát ajánlott a célra, a lelkes hölgyközönség pedig kötelezte magát, hogy gondoskodik az első tíz árva egy évi berendezési, ruházati és élelmezési szükségleteinek előteremtéséről.

Ilyen előzmények után egy ideiglenesen bérbe vett helyiségben 1873. október 12-én az első hat árva lány számára megnyílt Kézdivásárhelyen az árvaház. Az intézmény elsődleges célja az volt, hogy a „védelmébe fogadott árvaleánykáknak ne csak kenyeret és ruhát adjon, hanem őket a társadalom hasznos és munkás tagjaivá nevelje”. A hat árvát özvegy Potyó Ferencné árva anya felügyeletére bízta a kezelőbizottság. Egy-egy árva felszereléséről és egy éves élelmezéséről →báró Szentkereszty Stephanie, Benkő Dánielné Molnár Róza, id. Tóth Istvánné Kovács Ida, Fejér Lukácsné Czifra Mária, valamint Pótsa Jánosné és Nagy Lázárné Szabó Vilma gondoskodott. Mellettük számos kézdivásárhelyi és vidéki személy önzetlen támogatása segítette az árvaház elindulását

1874 januárjában a bárónő egy Kelementelkén kelt levelében többek között arról értesítette a kezelőbizottságot, hogy Erzsébet császárné és magyar királyné megengedte, hogy az árvaház hivatalosan is az ő nevét viselje. Ugyanekkor arról is tájékoztatta a bizottságot, hogy az árvaházat áprilisban tervezik átköltöztetni ideiglenes helyéről a Torjai és az Új utca (ma Ady Endre utca, lásd →utcanevek Kézdivásárhelyen) kereszteződésénél álló egykori őrnagyi lakba.

Az új épület birtokbavétele a tervezett időben megtörtént, ugyanis 1874. augusztus 30-án a →Stephanie Menház létesítésére vonatkozó első jegyzőkönyvben már az olvasható, hogy az ~ földszinti részében két szobát, egy konyhát és egy kamrát átengednek ideiglenesen a létrehozandó új szociális intézménynek. A megyétől bérbe vett ingatlant az árvaház vezetősége 3000 forintért hamarosan megvásárolta, azzal a kikötéssel, hogy az intézmény megszűnése esetén az ingatlan visszakerül a megye tulajdonába. Ugyancsak ebben az évben a megerősített alapszabályok értelmében megtörtént az árvaház végleges megalakulása is. A korábbi tisztikart választották újra, amelynek a munkáját egy 31 tagú kézdivásárhelyi és 17 tagú vidéki kezelőbizottság segítette.

1875 elejére az árva lányok száma 16-ra emelkedett, és az alapvagyon elérte a 21 000 forintot, ami →báró Szentkereszty Stephanie-t arra késztette, hogy javasolja a vezetőségnek az árvaház nevelőintézménnyé való átalakítását. A kezelőbizottság a bárónő ezen szándékát 1876-ban terjesztette fel a vallás- és közoktatási minisztériumba. A minisztérium már 1875-ben 500 forint állami segélyben részesítette az árvaházat, amit 1876-ban 1000 forintra emelt, azonban a nevelőintézménnyé való átalakítást az árvák létszámának 24-re való emeléséhez kötötte. Az intézménnyé válás a helységek célszerű átalakításával és a berendezések kiegészítésével járt együtt, de egy iskolaszék felállítását is megkövetelte.

Az átalakításhoz és berendezéshez szükséges anyagi hátteret a 24 000 forintra növekedett alaptőke biztosította. Az iskolaszék tiszteletbeli elnökének gróf Mikes Benedeket, elnöknek Székely János református lelkészt választották meg. A tagság Jagocsi Péterffy József miniszteri biztos, Demeter Sámuel zágoni református lelkész, Kovács István református lelkész, Szőcs József kézdivásárhelyi polgármester, →Erdélyi Károly felső népiskolai igazgató, Baló László felső népiskolai tanító, Nagy Károly leányiskolai igazgató és →Nagy Gábor városi rendőrkapitány, intézeti titkár személyéből állt össze. Igazgatónőnek Müller Auréliát választották meg, míg a korábbi árvaanyai és gazdasszonyi teendőket végző özvegy Patyó Ferenczné Mike Klára helyébe Szenkovics Tódorné lépett. Ilyen előzmények után 1876. szeptember 24-én ünnepélyesen megnyitották az iskolát (lásd →polgári iskolák Kézdivásárhelyen).

Négyévi működés alatt az árvák száma 25-re növekedett és 1877-ben a belügyminisztérium részéről is megérkezett a jóváhagyás az önálló intézménnyé való átalakításra. Ezután hivatalosan is felvette az ~ megnevezést. Ekkor már az intézet igazgatói tisztségét Kovács Etelka kisasszony töltötte be, ugyanis Müller Aurélia időközben lemondott. Mellette az árvaanyai és háztartási dolgokat édesanyja, özv. Kovács Lajosné végezte, tekintettel arra, hogy Szenkovics Tódorné is távozott az intézettől. A pénzügyekkel Baló László foglakozott.

Az ~ egy öt osztályos iskolát is működtetett, ahol elemi iskolának megfelelő oktatásban részesültek a lányok, mellette pedig olyan munkára tanították őket, ami az intézetből való távozás után rendes és becsületes megélhetést biztosíthatott számukra. Az iskolába a bejáró és bentlakó fizetéses növendékeinek száma is évente gyarapodott. 1878 és 1886 között összesen 43-an tanultak az intézetben, akik többnyire tehetős szülői háttérrel rendelkeztek.

A folyamatos állami támogatás és az alaptőke gyarapodása révén lehetőség nyílt újabb árvák felvételére. Az árva lányok nevelése szempontjából néhány házi iparág tanításának bevezetése is szükségessé vált, ezért a helyiségek növelése végett 1879-ben elhatározták a telken lévő melléképületek kijavítását.

Az 1880-as év mérföldkőnek számít az intézmény életében. Kovács Etelka igazgatónő édesanyja halála után távozott az árvaháztól, így a megüresedett állásra pályázatot hirdettek. A 44 pályázó közül végül Nagy Károly községi leányiskolai igazgató-tanítót kérték fel a tisztség betöltésére, aki tisztelettel elfogadta a megbízást és augusztus 20-tól az intézet szolgálatába állt. Az állást elődjeihez képest nem ideiglenesen, hanem véglegesen foglalta el és mellette feleségét, Bodó Máriát is felkérték a végleges árvaanyai tisztségre. A nagyvonalú felajánlást az új igazgató azzal köszönte meg, hogy a saját jövedelméből Bardócz Vilma okleveles tanítónőt szerződtette segédtanítói állásba. Ugyanakkor Nagy Károly a gazdasági teendőket is átvállalta Baló László felső népiskolai tanítótól. A személyi változásokon kívül gróf Mikes Benedekné zászlót ajándékozott az intézetnek, melynek ünnepi felszentelésén báró Szentkereszty Béláné volt a zászlóanya.

Az árvaház új igazgatója a választmánnyal karöltve 1881-ben egy női ipar- és gazdasszonyi szakosztály felállítását határozta el. A meglévő alapvagyonból földet vásároltak és gazdasági udvart rendeztek be, ahol ólakat, istállókat építettek és megteremtették egy okszerű tehenészet alapját. Mindezt támogatta Trefort Ágoston vallás és közoktatási miniszter is, aki az évi segélyt 2000 forintra emelte és további 10 000 forinttal támogatta az intézetet, melynek segítségével az épületek felújítására és a berendezések megvásárlására is sor kerülhetett.

1886-tól →báró Szentkereszty Stephanie végleges otthonául az ~-et választotta, így közvetlenül láthatta el az általa alapított három humanitárius intézmény, a ~, a →Stephanie Menház és a →Rudolf Kórház felügyeletét.

A megnyitástól számítva összesen 110-en részesültek nevelésben, melyből 69 lány intézeti gondozásban volt. A többi részben bejáró vagy bentlakó fizetéses és tandíjmentes növendék volt. Az ~ 19 évi működése alatt 10 halálesetet jegyeztek. Az intézeti növendékek 4 és 12 éves kor között kerültek be az árvaházba, de 1880-ban Zaboláról egy 14 éves, majd 1883-ban Kézdivásárhelyről egy 16 éves lányt is felvettek. Származási helyük szerint Kézdivásárhelyről csupán 13-an kerültek be az intézetbe, a többségük Háromszék vármegye különböző településeiből érkezett. 1893-ban 40 növendék tartózkodott az intézetben. Az intézetből való kikerülés után 12-en szakácsnéként, 10-en szobaleány- és szolgálóként, 2-en szövőnőként és 5-en ismeretlen helyen kaptak állást. Két lány tanítónői oklevelet szerzett, 14-en iparosokhoz mentek feleségül és a háztartásban tevékenykedtek, míg 15 lány a rokonaihoz került vissza.

Az intézeten belüli oktatás tanügyi rendszerben való elismertetése érdekében az 1897/1898-as tanévben az ipari iskolában tanított elméleti tárgyak helyett a polgári leányiskola III. osztályában tanított tárgyakat vezették be. A tanév végén a jól tanuló diáklányok a kézdivásárhelyi polgári iskola tanítótestülete előtt magánvizsgán bizonyíthatták tudásukat. Ez a kezdeményezés volt a kézdivásárhelyi polgári leányiskola létesítésének első lépése (lásd →polgári iskolák Kézdivásárhelyen).

Az intézeten belüli körülmények javítása érdekében a kultuszminisztérium támogatását kérték egy külső lépcsőház építésére, melynek alapkövét 1897. július 19-én le is tették. Az alapkőbe a szokásos dokumentumokon kívül néhány forgalomban lévő pénzt is elhelyeztek. A külső feljáró tervét végül egy belső lépcsőház és egy többszobás, egyemeletes épületszárny megépítésére változtatták. Az új szárny megépítéséhez az egykori őrnagyi szállás épületének déli oldaláról egy régi faházat bontottak el. Az építkezés kivitelezésével Dézsi Bálintot bízták meg, aki 1898 végére készült el a munkálatokkal. Az új épületrész egyik szobájában →báró Szentkereszty Stephanie lakosztályát alakították ki. Egy másikban képtárat hoztak létre, ahol a bárónő által festett olajképek mellett számos fénykép és egyéb apróbb tárgy kapott helyet. A harmadik szobában az intézet növendékeinek kápolnát rendeztek be, melyben római katolikus és református istentiszteleteket tartottak a számukra. Az építkezés révén a régi épületszárny emeletén egy kényelmes mosdóhelyiséget is kialakítottak, illetve a földszinten bővítették az irodahelyiségeket és az igazgató számára is kialakítottak egy lakosztályt.

1899 tavaszán az intézet további építkezésekbe kezdett. Az új szárny befejezése után azonnal nekifogtak az udvaron lévő régi épület (egykor istálló, majd konyha, ebédlő és éléstár) elbontásának és egy új megépítésének. Ezt az épületet azonban nem a régi helyébe építtették, hanem az udvar északi oldalára, részben a régi faépület használható anyagából. Az alapkövet a bárónő tette le 1899. március 15-én. Az új épületben egy nagy ebédlő, egy konyha, egy kamra, egy sütő, egy mosó és egy téglázó szoba kapott helyet, a padláson pedig egy télen is fűthető szárítót alakítottak ki. Ezzel egy időben a régi mosóházat gabonatárolóvá alakították át, valamit építettek egy 2 szobából és 2 színből álló gazdasági épületet is. Az intézeti gazdaságban egy 10 öles nagy csűrt, egy 5 öles törektartót és egy kétszobás zsellérházat is emeltek két zsellér számára. Ezeken kívül a jószágólakat, a kerítéseket, a tetőzetet és a csatornákat is megjavíttatták. Mindezek után még az udvar parkosítása maradt hátra, de így is a legmodernebben berendezett humán intézetek sorába emelkedett az árvaház. Ebben az évben már 55 árvát gondoztak.

1899 szeptemberében megnyitotta kapuit Kézdivásárhelyen a Polgári Leányiskola, amely jelentős számú bejáró növendéket vont el az árvaházban működő női ipariskolától, ugyanakkor az intézetből hat jól tanuló árvát is beírattak a →Jótékony Nőegylet által létrehozott leányiskolába. A nőegylet tandíjmentességet és felszerelést biztosított a számukra. Az intézetben tanuló növendékek számának csökkenésével az 1899/1900-as tanévtől elnöki intézkedéssel részben beszüntették a szövészeti részleget, helyette szabászatot kezdtek el tanulni a nagyobb növendékek, de részben gazdasági megfontolásból a tanév végén bezárták az intézeten belüli elemi iskolát. A következő tanévtől az árvák többségé az állami és a polgári leányiskolákba, valamint a Női Ipariskolába iratkoztak be, így elrendelték az intézeti iskola végleges bezárását. Ugyancsak költségkímélő meggondolásból ezzel egy időben bezárták a szövészetet is, mert véleményük szerint az ottani munka meghaladta az árvák munkaerejét, munkást alkalmazni pedig nem volt jövedelmező. A bárónő az árvaszéki elnökkel való egyeztetés alapján abban állapodott meg, hogy az 1900/1901-es tanévtől a 12 évnél idősebb lányokat többé nem adják ki az árvaházból, hanem az átalakított Női Ipariskolában tehetségük szerint szakácsnőket, varrónőket, szobalányokat képeznek belőlük. A női munka oktatásának újjászervezésé révén végül a Női Ipariskolában három szakcsoport indult: szabászati, fehérneművarró és -hímző osztály. Az akkori 60 növendék közül az 1901/1902-es tanévben 21-en kaptak képzést a női ipar- és gazdasszonyi iskolában.

1901 decemberében →báró Szentkereszty Stephanie súlyosan megbetegedett és 15-én Budapestre távozott kezelésre. Az elnöki teendőket ideiglenesen zabolai gróf Mikes Árminné Bethlen Klementina alelnök vette át. 1902-ben az elnöki tisztségre a grófnőt kérték fel, aki egészen a második világháború végéig látta el ezt a feladatot mindhárom humánus intézményben.

Báró Szentkereszty Stephanie hosszas betegség után életének 64. évében, 1906. május 26-án hunyt el Budapesten. A bárónő testét magába záró koporsót május 30-án hozták haza Kézdivásárhelyre és helyezték örök nyugalomra az árvaház kertjében felépített sírboltba. Ezt követően a humanitárius intézmények támogatása, a házi szegények felkarolása elsősorban a →Jótékony Nőegylet elsődleges feladatává vált. Az ~ az 1940-es évek második feléig többnyire a bárónő által kigondolt formában működött, de a háborút követően is sikerült megőriznie humanitárius jellegét és épületeit. Több évtizeden keresztül a kiskorúak árvaházaként volt ismert, majd 1989 után átalakították a jelenleg is működő Kézdivásárhelyi Közösségi Szolgáltatási Komplexummá.