Kovács J. István

Kovács Jenő István (1888-1966) – újságíró, szerkesztő. Kézdivásárhelyen született székely nemesi családból, szülei Kovács Jenő (r.kat.) és Nagy Anna (ref.). Középiskoláit szülővárosa Római Katolikus Főgimnáziumában (→Nagy Mózes Főgimnázium) végezte, újságíró lett. 1920 és 1944 között könyvkereskedése a kézdivásárhelyi irodalmi és kulturális élet egyik központja, az írogató értelmiségiek gyülekezőhelye volt. Ebben az időszakban tulajdonosa és felelős szerkesztője volt a →Székely Újság című lapnak, melyet 1925-ben vesz át →Ikafalvi Diénes Ödön korábbi felelős szerkesztőtől (aki továbbra is a lap főszerkesztője marad, egészen haláláig). Egy évvel korábban, 1924-ben megvásárolta az 1906-ban alapított →Székely Hírlapot, és ezt egyesítette a Székely Újsággal, amely így Kézdivásárhely legjelentősebb lapja lett. A kézdivásárhelyi Könyvnyomda Rt. ügyvezető igazgatója, majd a Kovács–hírlapiroda cég megalapítója és tulajdonosa. Eközben munkatársa a →Székely Népnek is. 1944 után az Igazság, a Vörös Zászló, a Romániai Magyar Szó, a Brassói Lapok és a bukaresti rádió magyar adásának volt munkatársa és tudósítója. Nagy szerepe volt a 60-as években a kézdivásárhelyi múzeum (→Incze László Céhtörténeti Múzeum) céh- és ipartársulati emlékeinek összegyűjtésében Ádám János nyugdíjas történelemtanárral együtt. Aktív tagja volt a kézdivásárhelyi közéletnek, a város számos intézményének, egyesületének igazgató tagja, alelnöke, tiszteletbeli tagja.  1941-ben tagja volt annak a „szoborbizottságnak”, amelynek célja →Gábor Áron szobrának a felállítása volt Kézdivásárhely →főterén. Részt vállalt Kézdivásárhely sportéletének fejlesztésében: 1932 márciusában a KSE (→Kézdivásárhelyi Sportegyesület) alelnökévé választják. Bekapcsolódott az észak-erdélyi politikai életbe: tagja az Erdélyi Párt 1941 áprilisában megalakult kézdivásárhelyi tagozati intéző bizottságának. Mint a Magyar Párt tb. főtitkára és református presbiter a faji érdekek törhetetlen harcosa.

A román uralom alatt sok zaklatásnak volt kitéve . A megszállás első évében 11 társával, 8 hónapig volt helyben internálva, naponta kétszeri jelentkezéssel. Egyik vezércikke miatt, amelyet a románok budapesti bevonulásával kapcsolatban írt, le akarták tartóztatni. ’’Virágos erkélyek’’ című cikksorozatáért bebörtönzéssel fenyegették meg, mivel az erkélyek piros-fehér virágai sértették a cenzorok szemét. 1944-ben családjával együtt elmenekült Budapestre 1945 áprilisáig.

Utolsó, kéziratban maradt műve: Kézdivásárhely monográfiája – Felső-Háromszék nevezetességei. (A kézirat a család tulajdonában van.)